2. fejezet

Hi, babes!
Hát, meghoztam a 2. részt.. Erm.. Nem lett nagy durranás.. Majd idővel jobb lesz. c;
Bocsánat, amiért rövidke lett, de van most épp elég dolgom. :c
A következő chapter még a héten érkezik, mivel ez most ilyen shortra sikeredett ((feltéve ha kommenteltek egy kicsit, haha))
Jó olvasást! x

2. fejezet

Pár nappal később már megemésztődött bennem az a fenyegetés. Nem gondoltam rá, és eltereltem a figyelmemet a tanulmányaimmal. Ma este is tanultam. Eve pedig valami szórakozóhelyre ment egy másik barátnőjével. Aki történetesen a megbízhatatlanságáról híres. És mikor befutott egy sms a telefonomra Eve-től, akkor tudatosult bennem ténylegesen, hogy Ronnie valóban megbízhatatlan.

˝Col, kérlek gyere értem. Ronnie eltűnt.˝ 

Az üzenet tartalma elég baljós volt, de a helyzet intenzitását nem igazán tükrözte. Nem foglalkoztam a ˝formalitásokkal˝ tovább. Átdobtam a fejem fölött a táskám, zsebre dugtam a telefonom, és elhagytam a szobát. Idegesen elsprinteltem a kocsimig, majd sietve bevágtam magam a kopott bőr ülésbe. Ezt követően pedig a jó öreg Bogarammal lassan szeltük a rövid úttávot; ami megnehezítette azt, hogy ne legyek feszült.
A szórakozóhely tompa fényei kiszűrődtek az ablakokon keresztül, s adtak némi fényt az utcára. Eve jellegzetes vörös tincseit már messziről kiszúrtam. Majd a mellette köröző, prédára vadászó, piás huszonévesekből álló kisebb csapatot is. Az alsó ajkamba haraptam, miután leállítottam a motort. Gyorsan kiszálltam a volán mögül, megigazítottam a felsőmet és heves lépésekkel közelítettem meg a barátnőmet. A bajt már érezni lehetett a levegőben. Utálom a baj szagát.

- Eve! ─ kiáltottam.

Hirtelen rám szegeződött minden tekintet. Öt húsz év körüli srác, vérben forgó szemekkel fürkészett. Eve-re néztem, s az autó irányába biccentettem a fejem. Vette a lapot. ˝Kiszabadult˝ az ördögi kör közepéből, és a kocsi felé futott.  Azok a szúrós nézések még mindig engem szekíroztak. Úgy éreztem pillanatokon belül felnyársalnak a szemeikkel. Ijesztő volt, hogy szavak nélkül beszéltek. Egy szőkés barna tincsekkel megáldott fiú kilépett közülük, s vigyorra húzódott a szája. Oké, most jött el vég!

- Hogy hívnak, édes? ─ magabiztosan kérdezte.

Dermedten álltam előtte, és képtelen voltam megszólalni. A gombóc a torkomban nem engedte, hogy megszólaljak. A következő pillanatban viszont mozgolódást hallottunk a bejárat felől. Valaki kiabált. Elterelődött rólam a reflektor fény, és inkább a szokatlan hangokra összpontosított mindenki. Nos, milyen újságíró lennék, ha elmentem volna? Én is megvártam mi lesz a végkifejlete ennek a bent zajló vitának. De a biztonság kedvéért lassan hátrálni kezdtem. Közben pedig kinyílt az ajtó. Esetlen, bizonytalan léptekkel hátrált kifelé egy újabb kétes külsejű alak. Bár a hátán kívül nem láttam sok mindent. Őt követte egy idősebb férfi, feltehetőleg az aki  az előbb ordibált.

- Húzz innen a francba! ─ az idősebbik újra kiabálni kezdett. - És örülj neki, hogy még élsz, te rohadék!

Káromkodva meglökte a fiatal srácot, aztán megfordult és visszament az épületbe.

- Hé, Styles, mi történt? ─ az egyik fiú felé indult.

Szemmel láthatóan csak ˝udvariasságból˝. Már ha szabad ilyen kifejezést használni az emberiség ezen fajtájára. Nos, ˝Styles˝ megvonta a vállát, köpött egyet, és ott hagyta a társaságot. Ó, szóval ő tölti be a megfélemlítő szerepet erre felé..
A ˝huszonévesek˝ néhány perc alatt eloldalogtak. Ők is visszamentek a bár szerű helyiségbe. Kicsit fellélegeztem, ahogy elmúlt a veszély. Összehúztam magamon a pulóverem, és igyekeztem feltűnés nélkül eltalálni a Bogaramig. Eve valószínűleg már az autóban alussza az igazak álmát. Ez jellemző lenne.

- Um, hello ─ a hátam mögött élesedett egy ismeretlen férfi hang.

Megtorpantam, a levegő pedig megfagyott körülöttem.  Óvatos mozdulattal változtattam a helyzetemen, azzal, hogy felé fordultam. Magas alakja felém tornyosult, ami eléggé megfélemlítő hatást váltott ki belőlem. Az a srác, akit az előbb mondhatni kidobtak a bárból. Ó, Istenem, ne..

- Csak láttam, hogy itt voltál ezekkel az előbb és.. És kíváncsi vagyok miért ─ szemeivel alaposan végig tanulmányozott, miközben arcára némi feszültség ült ki.

Most számon kért? Úgy, hogy azt sem tudja ki vagyok. Hű. Érdekes.

- Bocsánat, de nem hiszem, hogy ennek a ˝beszélgetésnek˝ van értelme, szóval, ha nem gond én megyek ─ hadartam.

Persze, hogy nem gond.. Jesszus. Majdnem engedélyt kértem ahhoz, hogy hazamenjek? Mi van?! Összeszedtem magam, és beszálltam az autóba. Eve a hátsóülésen alszik, ahogy gondoltam. Beindítottam a járművet, majd elhajtottunk onnan. A visszapillantóból még láttam, hogy a magas srác kételkedően nézi az autót, és a drámai távozásomat.

*

*Néhány nappal később*

Újabb információk birtokába jutottam az elmúlt két napban. Persze megint csak apróságok. De több, mint a semmi. Késő délután sor került a helyszínre való látogatásra. Leültem egy padra, ami a sikátorban volt. Pár méterre a gyilkosság helyétől. Az ujjaimat piszkáltam, és az alsó ajkamat harapdáltam, miközben kósza gondolatok kavarogtak a fejemben. Mindenféle összeesküvés elméletről. Már én magam találtam ki a gyilkosság egyes részleteit, mivel reménytelennek tűnt, hogy bármire is rátudnék jönni. Fél óra üres agyalás után viszont történt valami. Hangokat hallottam az utcáról. Felpattantam a padról, s gyorsan kerestem magamnak egy ideális ˝búvóhelyet˝ ami történetesen egy konténer mögött volt. Leguggolva figyeltem, ahogy három gyanús férfi becsoszog a sikátor sötétjébe. A fülem mögé tűrtem néhány zavaró hajtincsemet, majd hallgatni kezdtem a társalgásukat. Alig volt kivehető pár szó, de nagyjából fel tudtam venni a fonalat.

- Ha bármelyikőtök is pofázni mer, annak annyi ─ a zöld pólós szögezte le.

- Nem vagyunk hülyék, Bill. Mi is benne voltunk ─ erősítette meg az egyikőjük.

Mind hárman elég magasak voltak, megfélemlítő külsővel. Bár kettőjüknek csak a hátát láttam, akkor is nyilvánvalónak tűnt, hogy félni kell tőlük.

- És mi lesz azzal a csajjal? ─ szólalt fel az egyik.

Neki szokatlanul ismerős hangja volt. Mély, rekedtes.

- Intézd el ─ mondta a zöld pólós.

- Vesd be a buzis külsődet ─ nevetve megbökték.

Megforgattam a szemeim, és mélyet sóhajtottam. De várjunk.. Milyen ˝csajra˝ gondoltak?! Biztos nem rám. Hisz nem tudhatják, hogy ki foglalkozik az üggyel. Vagy mégis..? Most félnem kell? Ficeregni kezdtem, mert a lábaim elzsibbadtak. Talán kibukott az ajkaim közül egy kínlódós nyögés, de megpróbáltam halk lenni. És azt hiszem itt csesztem el a tökéletes rejtőzési tervemet. A konténer felé kapták a fejüket, az adrenalin szintem pedig ezzel párhuzamban az egekbe szökött. Most van végem..