5. fejezet

Hiii, ppl!
Kicsit csalódott vagyok.. Alig kommenteltek páran.. Nem nagyon jeleztek vissza. (tisztelet a kivételnek)
Érdemes amúgy írnom ezt a történetet? Csak mert az érdeklődés szikráit még fel lehetett fedezni az elején, de most már nem. But why?! Oké, mindegy.. Nem siránkozni akartam, csak egy picit gagyi érzés ez. :c
Hát, egy darabig nem igen lesz rész, mert úgy látom egyelőre nem gondoltátok át, hogy akarjátok-e olvasni a blogot, vagy sem. :c
Or idk..
Never mind! Jó olvasást ehhez a fejezethez..! x

5. fejezet 

A szavak megrekedtek bennem, látva Harry ajkainak mozgását. Annyi hazugságot hordott össze magáról, mint égen a csillag. Azt mondta anyámnak, hogy én és ő az egyetemen ismerkedtünk meg és nagyon kedveljük egymást. Nos, ez a két állítás merőben eltér a valóságtól.. Hű, Harry meg az egyetem. Elképzelhetetlen. Mármint az intelligenciájával semmi gond, viszont a szociális viselkedése az már egy egészen különleges eset.

- De Colin nem is mesélt rólad ─ anya elhűlt arccal beszélt.

- Um, mivel nincs is mit mesélni ─ mormoltam vöröslő orcákkal.

Harry erre csak megvonta a vállát. Ezután pedig pár perces csönd ereszkedett le közénk. Majd anya egy gyenge ˝bepúderezem az orrom˝ kifogással hagyta el az asztalunkat. Ó, ez az! A fejemmel biccentettem, s felálltam a székről. A kijárat felé indultam, de előtte még közöltem, hogy levegőznöm kell egy kicsit. Bíztam benne, hogy Harry vette a neki szánt célzásomat, hogy beszélni akarok vele odakinn. Kitámolyogtam az étterem füllesztő légköréből, és összefontam magam előtt a karjaimat. A földet bámulva járkáltam fel- alá, s közben némán káromkodtam a mai este miatt.

- Itt vagyok ─ lépett mellém hirtelen.

Volt egy sejtésem, miszerint Harry egyáltalán nem érezte magát tolakodónak, mikor megzavarta a vacsoránkat.

- Mi a jó büdös francot képzelsz magadról, te seggfej?! ─ törtem ki.

- Hé, elit helyen vagyunk, Rease! ─ suttogott.

Hosszú ujjaival körbe fogta a csuklómat, majd maga után húzott az étterem mellett lévő sikátorba.

- Na szóval.. Velem nem beszélhetsz így, megértettél? ─ erősebben szorította a csuklómat. - És kizárólag azért jöttem ide, hogy szóljak, Bill és Kevin félholtra verték a kibaszott főnöködet.

A szemeim összeszűköltek, és abban a pillanatban csak értetlenül néztem magam elé. Andy a főnököm.. Úristen!

- D-De.. Ez.. Hogyan? É-És mikor? ─ letaglózva kérdeztem.

- Elkapták tegnap éjszaka egy parkolóban. Mert ő indította a szimatolást a gyilkossággal kapcsolatban. Rease, te vagy a következő célpont ─ nagyot nyelve fejezte be a mondanivalóját.

A vér pedig ismét megfagyott bennem. A végtagjaim és a gyomrom remegni kezdett. A levegőt szaggatottan fújtam ki, a fejem pedig lüktetett. Erősen harapdáltam az alsó ajkamat, miközben nehéz pillantásokat vetettem a sikátor sötét falaira. Harry elengedte a csuklómat és hagyta, hogy a földre rogyjak. Magamhoz húztam behajlított lábaim, s a térdeimre döntöttem a homlokomat. Hang nélkül dolgoztam fel az előbbi információt. Én vagyok a következő.. Andyt félholtra verték.. Nem. Ezt nem bírom.

- Ölj meg ─ rebegtem.

Harry a falhoz dőlve csúszott le mellém a földre, de éreztem, hogy nem néz rám.

- Nem akarok börtönben rohadni életem végéig, bocsi ─ szinte hallható volt, ahogy mosolyog mialatt beszél.

- Lőj fejbe, a testemet meg dobd valami folyóba. Állítsd be öngyilkosságnak vagy valami ─ mondtam szárazon. - Nem akarok lassan, kínok között meghalni két gyilkos által, szóval a tiéd lehetne a megtiszteltetés.

- Fogd már be, Rease. Senki sem fog megölni ─ motyogta.

- De verés sem kell ─ dacoskodtam.

- Ó, a bassza meg.. Nem akarnak megölni, vagy megkínozni. Csak eltántorítani a további kutakodástól. Ennyi ─ szögezte le. - Azért annyira még ők sem hülyék, hogy kinyírjanak.. Csúnyán megszívnák, te is tudod.

- Jó, hagyom ezt a szar ügyet ott ahol van.. Csak hadd térjek vissza a régi, unalmas életembe.

- Ez nem ilyen egyszerű.. Már minden érintett tudja, hogy te meg a kis újságíró pajtásaid foglalkoznak a Houton-gyilkossággal.

Mélyeket sóhajtottam és folytattam az önsanyargatást. Megint rám jött az ˝élve elásom magam˝ érzés. Csak elakarok tűnni a Föld színéről..

*

*Másnap reggel*

Az ágyban hánykolódva gondolkodtam pár dolgon. Tegnap este szó nélkül jöttem haza, egyedül. Azóta pedig kulccsal zárt ajtó választ el engem a külvilágtól és anyám szúrós tekintetétől. Az éjszaka folyamán Eve rengetegszer próbált felhívni engem, de nem reagáltam. Nem bírtam volna megjátszani az együtt érző barátnőt. Sajnálom Andyt, de jelenleg az én életem is vásáron van. Az oldalamon feküdtem, s az ablaküvegen lecsorduló esőcseppeket tanulmányoztam. Lehangoló dalokat hallgattam, és az egyszerű életem emlékeit elevenítettem fel. Unalmas egyetemi órák; ócska tolvajlásokról szóló cikkek megírása.. Ezek hiányoznak most a leginkább.

- Colin ─ anya az ajtó mögül szólított. - Nyisd ki, szívem.

Nyöszörögve a hátamra fordultam, s az alsó ajkamat harapdálva vaciláltam. Nem beszélhetek neki arról, ami mostanában történik velem. A gyilkosságról.. De valami magyarázatot muszáj adnom a viselkedésemre. Kikászálódtam a meleg ágyamból, s lustán elcsoszogtam az ajtóig. Mély levegőt vettem, majd elforgattam a kulcsot. Aztán néhány másodperc múlva visszatértem az ágyhoz. A takaró alá fúrtam magam, és igyekeztem nem szívrohamot kapni az izgatottságtól. Fogalmam sincs mit mondhatnék neki..

- Hé, mi történt, drágám? ─ halkan kérdezte, miközben a matrac szélén helyet foglalt.

- Nem mennek túl jól a dolgaim mostanság ─ mormoltam. - Sokat stresszelek..

- Ó, azt észrevettem. Tudod, azért nem ártott volna szólni a barátodról.

- Nem, nem, nem és nem! Nincs barátom és nem is lesz. A tegnapi csak egy poén volt.. Vagy valami hasonló ─ tiltakoztam.

- És.. Utána hová tűntetek? Mert ugye ketten távoztatok.

- Nem! Kimentünk levegőzni, aztán ő jobbra, én balra mentem. Kérlek, itt zárjuk le ezt a témát, rendben?!

- Rendben. De ha baj van, akkor szólj. Én itt vagyok neked, bármikor ─ mondta lágyan.

Lehúzta a fejem fölül a takarót, és gyengén rám mosolygott. Ujjaival a fufrum tincseit igazgatta, és nem vesztette el azt a biztató mosolyát egy pillanatra sem. Barna loknijai kontyba voltak fogva; kék szemei pedig nyugtatóan csillogtak. Halvány ráncok jelentek meg a szája sarkaiban, mikor elmosolyodott. Innen tudom, hogy őszintén csinálta.

- Ma megyek vissza a kampuszba.. Segítesz összecuccolni? ─ halkan kérdeztem.

Aprót bólintott; beleegyezően. Ezek után még körülbelül egy teljes órán át beszélgettünk. Az egyetemről meg néha a munkámról. Persze az igazságtól eltérő dolgokat is kellett mondanom, ahhoz, hogy megnyugtassam őt és biztonságban tudjon. De ki tudja mik fognak még történni velem. Lehet most voltam itthon utoljára.. Vagy most beszélgettem anyával utoljára ilyen hosszan.. A jövő kiszámíthatatlan, és félelmetes.

*

Délutánra már a kampuszban lévő ˝otthonomban˝ voltam. Néhány könyv, és egy bögrő forró barack tea társaságában. Egyedül voltam. Eve nyilván a kórházban fogja tölteni a következő pár napot. Talán jobb is. Most szükségem van a magányra. Bár így egyedül elég paranoiásnak érzem magam. Bezártam az összes ajtót, ablakot; elhúztam a függönyöket, s csupán egy olvasó lámpát hagytam égve. Nem akarom, hogy bárki is tudja, itt vagyok. A fülhallgató a fülemben; a külvilág kizárva. Tökéletes. Majdnem..
Az olvasmány legizgalmasabb sorai között cikáztam, mikor egy hatalmas robajra lettem figyelmes. A következő pillanatban pedig az ablakom üvegjének szilánkjai hevertek a padlón. És egy méretes kő darab. Összerezzentem, és félre dobtam a könyvet a kezemből. Kirántottam a füleseimet és értetlenül gubbasztottam az ágyon. Csöndben maradtam, aztán lekapcsoltam a lámpát. Szinte hang nélkül lemásztam a matracról, és lábujjhegyen kerültem ki a szilánkokat. A fülem mögé tűrtem egyenes tincseimet és remegő gyomorral léptem a betört ablak elé. Először csak messzebbről néztem ki, aztán közelebb merészkedtem. Lent állt egy alak. Magas volt, többet nem tudtam megállapítani róla, mivel korom sötétség takarta.

- Az Isten áldjon meg, Rease! Öt percig kopogtattam a rohadt ajtódon ─ durván kiabált.

Ó, igen. Az a rekedtes hang csengett a fülemben, amit már könnyen felismerek. Harry. Sejthettem volna. Hisz betörte az ablakomat.. Nyilvánvalóan csak ő csinálna ilyet a kampuszban.

- Mit akarsz már megint?! ─ hasonló keménységgel beszéltem.

- Bill-ék már tudják, hogy mikor akarnak ˝meglátogatni˝.. Gondoltam érdekel, de ha nem, hát nem.. ─ megvonta a vállát, szívott egy slukkot a cigijéből, és hátrálni kezdett.

- Már hogyne érdekelne! D-De.. Kinyögnéd, kérlek? ─ zavartan mondtam.

Erre csak bólintott. Elnyomta a cigijét, aztán az épület bejáratához indult. Oh, a lakásunk küszöbét viszont soha nem fogja átlépni..
Nagyokat sóhajtva tettem meg a lépéseket az ajtóig. Megakartam előzni, és a folyosón ˝várni˝. Csakhogy ne essék félre értés, ha netalántán tervezett volna bejönni.

4. fejezet

Heeyyyy babes!
Egy: OMG, 62 feliratkozó! Wow! Imádlak titeket. :) Bár a kommentek száma eléggé lankadt.. És ezt nagyon sajnálom.. Remélem legközelebb aktívabbak lesztek egy picit, mert szükség van minden véleményre! c:
Kettő: mint látjátok megváltozott a főszereplő lány karaktere Taylor Swift-ére! Ez remélem nem fog gondot okozni.. Én már az elejétől fogva őt akartam, csak nem mertem. Mert tudom, hogy sokan nem igazán szívlelik őt.. Hátha a blog hatására jobban megkedvelitek. :D Bízom benne.
Hát, ennyit szerettem volna.. Nincs más hátra, mint a szokásos ˝jó olvasást!˝ :) xx

4. fejezet

Üveges tekintettel bámultam az előttem turbékoló párt. Eve hatalmasakat nevetgélt Andy iszonyatosan gyenge poénjain és sztorijain, amiket én már körülbelül százszor hallottam. De nem is ez volt a legrosszabb. Maga a tudat, hogy a főnököm és a barátnőm.. Fúj. Nem fogják egymást boldoggá tenni, ezt már előre tudom.

- Na és, hogy állsz a Houton-gyilkossággal? ─ Andy feldobta a kérdést, mialatt Eve kiment a mosdóba.

- Szarul.. Sehogy ─ vontam meg a vállam.

- Ó, kár.. Pedig az az előléptetés már nem lenne messze ─ mosolyogva mondta.

Belül fintorogtam, de az arckifejezésemmel nem jelképezhettem az undoromat. Oh, cirka fél éve ígérgeti, hogy ˝hamarosan˝ előléptet. Én meg csak várok. És úgy érzem egy darabig nem is lesz semmilyen előre lépés.

- Um, é-én most kimennék levegőzni.. Addig szórakozzatok, vagy tudom is én.. ─ hirtelen ötlet vezérelt az eltűnésre.

Felvettem a cipőimet, belebújtam a vékonyka kabátomba, és elhagytam a lakást. Ennyi épp elég volt mára.

*

A kampuszhoz közei pub-ban időztem egy ideje. Egy üveg sört kortyolgattam óvatosan, s az agyamat járattam. Eve és Andy; a gyilkosság; a nem létező munkabeli sikereim; az állandó tanulás.. Minden eszembe jutott, és mindenen hosszú perceket gondolkoztam. Az életem gyakorlatilag kezelhetetlen lett számomra. Próbáltam irányítani, de lehetetlen. Annyira zavaros lett minden. Én meg csak sodródok az árral.

- Kilenc után már aludni kéne, Rease ─ szólított meg a rekedtes hangú srác.

Á, sejtettem, hogy itt is megtalál. Leült velem szemben egy üveg sörrel a kezében. Egy pillanatra elmélyedtem a szemeiben, aztán gyorsan észbe kaptam. Nem teszek félre érthető gesztusokat.

- Haha ─ hanyagul ˝mondtam˝. - Kérdezni akarok valamit.

- Halljuk ─ bólintott.

- Mi a neved? Csak szeretném tudni, ha már zaklatsz ─ kortyoltam párat a sörből.

- Harry ─ halkan motyogta, s körül nézett.

- Harry Styles ─ vágtam rá.

- Ssh! ─ csitított vehemensen. - Engem mindenki a vezetéknevemen szólít. És ez maradjon is így!

- Jaj, bocsánat. Elfelejtettem, hogy te más körökben mozogsz, mint szerény személyem ─ megforgattam a szemeimet. - De.. még a családodnak sem szabad a keresztneveden szólítania?

- Nem tartozik rád.

- Ó, kényes téma. Oké, akkor.. Hány éves vagy? ─ faggattam.

- Húsz. És többet ne kérdezz. Nem kell megismerned.

- Akkor hagyj békén. Nem akarlak megismerni.. De ha mindenhol felbukkansz, ahová beteszem a lábam, akkor szeretnék tudni egy-két alapvető kommunikációban is felhasználható információt rólad ─ unott ábrázattal néztem rá, mivel lélekben már feladtam, hogy valaha is kapok válaszokat.

- Örülök, hogy nem akarsz megismerni. Ez egy remek döntés. Számodra nem vagyok érdekes, és ez a lényeg. Egyébként nem sokáig foglak szemmel tartani.. Maximum két hét. Aztán nem fog érdekelni, hogy mi van veled. Szóval örülj ennek.

Lehetne még ennél is arrogánsabb? Oh, Istenem..

- D-De legalább azt elmondanád, hogy miért csinálod ezt? A magánéletemről van szó, csak azért..

- Hogy biztosan ott legyek, amikor neked esetleg csiripelni lenne kedved.

Rosszallóan csóváltam a fejem, s ezzel párhuzamban felálltam az asztaltól. Belebújtam a kabátomba, és gyors léptekkel céloztam meg a kijáratot. Út közben pedig átadtam a pultosnak a fizetni valót. Nem néztem vissza, csak haladtam előre. Ismét vissza a kampuszba.

*

*Egy héttel később*

- Istenem, anya.. ─ kisgyerek módjára nyafogtam, miközben anya a ruhám szegélyét igazgatta.

Haza mentem a hétvégére anyához. Ennek két oka van:
- Kellett a lazítás
- Anyámnak van egy meglepetése
Tehát muszáj volt jönnöm. A kampusz és a családi házunk között csupán néhány kilóméter van, szóval nem okozott nehézséget az, hogy eljöjjek látogatóba. Ma este mutatja meg a meglepetést Jess - vagyis anya. Néha, ha ideges vagyok, vagy esetleg veszekszünk, akkor a keresztnevén szólítom. Ez ritka, de már előfordult párszor.
Fekete térd fölötti, testhez simuló ruhát vettem fel. Anya azt akarta, hogy csinos legyek. És ő is az volt. Rajta egy vörös, talajt súroló ruha volt. Különösen szépen és elegánsan nézett ki. Nos, megfordult pár ötlet a fejemben, hogy mire ez a nagy felhajtás. De nem voltam biztos magamban, úgyhogy csöndben vártam az este fejleményeit.

- Ezt meg vedd ki! ─ mondta, s kibontotta a hajamat a lófarokból.

A vállamra hullottak szőkés tincseim, anya pedig büszkén elmosolyodott. Ujjaival enyhén hullámos loknijaimat igazgatta, mikor megszólalt a csengő. Kicsit megugrott, aztán összeszedte magát. A bejárati ajtó felé igyekezett, én pedig megnéztem magam az egész alakos tükörben. Bosszankodva csúsztattam lentebb a ruhámat, ameddig csak lehetett. A térdemig viszont már nem ért le. Utáltam ezt. Direkt nem vettem fel magassarkút sem, mivel kifejezetten gyűlölöm, ha feltűnően méregetnek. És ez egy tíz centis sarokkal megáldott cipőnél elkerülhetetlen.
Félénken tettem meg a lépéseket az ajtóig. Beszélgetést, nevetgélést hallottam. Valamint az én nevem is elhangzott párszor. Bátortalanul álltam meg a folyosón, a tekintetek pedig azonnal rám szegeződtek. Egy 40 év körüli pasas fogta anyám kezét; a mellette álló srác pedig körülbelül 22 lehetett. Az alsó ajkamba haraptam, és némán bámultam anyára, valami magyarázatot várva.

- Szia Colin, Travis vagyok ─ több méteres távolságból szólított meg.

Anya biccentett, jelet adva, hogy menjek közelebb. Út közben leakasztottam a kardigánomat a fogasról és magamra vettem.

- Én meg James! ─ az idősebbik felém nyújtotta szabad kezét, majd egy puszit ejtett a kézfejemre.

Anyára néztem megint. De ő csak vigyorgott. Kellemetlenül éreztem magam. És hülyén. Itt egyedül én nem tudom, hogy ki kicsoda, és hogy minek ez a felhajtás. Jess nem szólt, hogy új ˝barátja˝ van. És arról sem, hogy ma ő, és feltehetőleg a fia lesznek a meglepetés. Ez nekem egy borzalmasan rossz meglepetés. De tényleg meghökkentem, szóval a meglepettség megvolt.
Mindannyian egy fekete autóhoz indultunk. Travis barna tincsei egyenesen álltak a fején. A mosolya átlagos volt, pont úgy, ahogy sötét barna szemei is. Helyes, de nem mondanám, hogy elragadott. Bár nem is szándékozom ezek után érdeklődni utána. Ez annyira bosszantó.. Mármint hogy a saját anyám szervez egy titkos találkát két vadidegen pasassal. Akik közül az egyik az udvarlója. Jesszus, csak éljem túl a ma estét.

*

Puccos étterem; hatalmas csillárok a plafonon; elegáns, gazdag emberek mindenhol körülöttem. Szinte fuldokoltam ebben a  közegben. Anyám és James édes bájcseverészést folytattak a múltheti kirándulásukról, míg Travis valami bonyolult dolgot magyarázott az építészetről. Csak bólogattam, és próbáltam úgy tenni, mintha figyelnék. De végig a munkámon agyaltam. És a többi elfuserált ügyről, ami mostanság törtnik velem, vagy a környezetemmel. Megőrülök! Ha nem egy méreg drága étteremben lennénk, már rég leléptem volna. A gondolatmenetemet  anya rémült ábrázata zavarta meg. Majd az asztalnál ülők szép sorban elképedtek valamin. Aztán egy hideg érintés kavarta fel az elmémet. A hátamon érezhető tapintás volt a bizsergés kiváltó oka. Óvatosan hátra pillantottam, aztán az én arcomra is kiült a fagyosság. Harry?

- Bocsánat a késésért ─ beszélt mosolyogva.

Szemöldök ráncolással jeleztem, hogy végképp nem értem mi történik.

- Hello, Col ─ idegesítően magabiztos volt a mosolya.

Helyet foglalt a mellettem lévő üres széken, és úgy tűnt kicsit sem zavarta, hogy felbolygatta az itt vacsorázó emberek lelkivilágát azzal, hogy megjelent egy fekete ingben, ˝csőnadrágban˝ és Converse csukákban. Rendben, ez már sok! Hisz ez mégis csak a családi köröm.. Vagyis.. Ez egy családi vacsora szerűség, amit ő csúnyán megzavart. Négy napja színét sem láttam, most meg felbukkan.. Pont itt.

- Umm.. Öö, anya.. Ő Harry ─ dadogtam.

3. fejezet

Hey, girls!
Mint ígértem, meghoztam a következő fejezetet. :) És már dolgozom is a 4. részen, ami feltehetőleg pénteken, vagy a hétvége folyamán fent is lesz!
Btw szeretném megköszönni az 59 aranyos feliratkozót, a kommenteket és egyéb visszajelzéseiteket. Nagyon sokat jelent minden vélemény, úgyhogy nyugodtan folytassátok mindezt. :D
Okay.. Akkor jó olvasást!

3. fejezet

- Van itt valaki ─ jelentette ki egyikőjük.

A szívem majd' kiugrott a mellkasomból, ahogy megfontolt lépéseket tettek a konténer irányába. Aztán az egyik kiszúrt. Ujjaival kusza tincsei közé túrt, majd vetett egy hanyag pillantást a másik két haverjára.

- Csak egy macska ─ mondta.

És hittek neki. Fellélegeztem. A szívverésem nagyjából lenyugodott. Hosszú percekig csend volt. Talán elmentek; nem tudom. Nem mertem megmozdulni még 15 perc után sem. Remegve guggoltam egy mocskos konténer mögött az életemet féltve. Aztán újra hangokat hallottam. Ó, Istenem. Minden rezzenésre azt hittem, hogy most ölnek meg.

- Gyere elő ─ mormolta.

Az alsó ajkamat rágcsálva vaciláltam egy rövid ideig, aztán végül lassan felegyenesedtem. Lesöpörtem a piszkot a nadrágomról, s kiléptem a konténer fedése mögül. Kétségbeesetten bámultam a magas srácot, aki voltaképp segített rajtam..?! Nem egészen értem.

- Miért nem nyírtatok ki? ─ alig hallhatóan tettem fel a borzalmas kérdést.

- Rád még szükség lehet. De ez a két szerencsétlen nem tud előre gondolkodni. Csak ölni, és megfélemlíteni ─ hideg vérrel beszélt.

Hatalmasat nyeltem, miután a szavak elhagyták a száját. Az ˝ölni˝ ige után pedig még a hideg is kirázott. Nos, a megfélemlítés az megtörtént. Nehézkesen fújtam ki a levegőt a számon. Hirtelen nagyon belém állt az a ˝fuss az életedért˝ érzés. De mégsem tettem meg. Kíváncsi voltam.

- Tisztában vagy azzal, hogy ez felér egy vallomással? ─ felvont szemöldökökkel kérdeztem.

- Nem mindegy? Így is-úgy is tudod.

- Nem félsz, hogy beköplek?

- Vagy annyira okos, hogy tudd, egy ilyen tetted akár az életedbe is kerülhet..

- É-És most mit kéne csinálnom? Miért van rám szükség? ─ félve faggatóztam.

- Majd időben értesülsz mindenről. Most pedig tűnj el, mielőtt visszajönnek a többiek ─ zsebre dugta a kezeit mondanivalója végén.

Én pedig beleegyezően bólogattam, és a másodperc töredéke alatt elhagytam a sikátort és területét. Vissza se néztem. Csak a Bogaram biztonságot nyújtó ülésébe akartam befúrni magam, és visszamenni a kampuszba. Csak ennyire vágytam.

*

Az ágyban forgolódtam, és Paramore-t hallgattam, mialatt folyamatosan agyaltam. Eve a másik ágyon feküdt. Talán már aludt; nem figyeltem. A saját problémáim izgattak most a legjobban. Most mi lesz velem? Kételyek között vergődtem, és lehetetlennek tűnt, hogy valaha is megtalálom az aranyközéputat, ami kivezet ebből a helyzetből. Nem akartam belekeveredni egy gyilkosságba. Csak rá akartam jönni pár dologra vele kapcsolatban. Most meg egy eszköz leszek. De mégis mik a terveik velem kapcsolatban? Vagy csak a ˝keresztnévtelen˝ srácnak kell segítenem? Egyáltalán segítenem kell? Vagy valami egész más dolog miatt hagyta, hogy éljek? Wow, ez fura. Ma reggel még munkahelyemen iszogattam a  teámat, és jelentést írtam.. Estére pedig belekeveredek egy gyilkosságba. Hű, ez még tőlem is sok.
A mobilom rezegni kezdett, miközben a kezemben tartottam. Feloldottam a képernyőzárat, és megnéztem az üzeneteimet.

Feladó: "Andy ugh"

˝Holnap délelőtt gyere be! Fontos! x˝

Oh.. Vajon most miféle szidást kapok majd? Egyszer behívhatna azért is, hogy ˝Hé, Col, keményen dolgozol már másfél éve! Előléptetés, fizetésemelés!˝
Szép álmok.. Nagyot nyeltem, majd kikapcsoltam a telefont. Megpaskoltam a párnámat, s az oldalamra feküdtem. És valahogy megpróbálkoztam az alvással.

*

A reggeli rohanásban még jutott időm arra, hogy kávét főzzek; viszont azt már csak az út alatt tudtam volna kortyolgatni. A jobb kezemben szorongattam a mappáimat, jegyzeteimet; a ballal pedig a termoszomat. Esetlenül bukdácsoltam végig a kampusz parkolóján, míg a kihűlt kávémból nyeltem néhányszor. A Bogaram előtt megtorpanva kicsit elvesztettem az irányítást a kezeim között lévő dolgok felett. A mappák a földre zuhantak, a jegyzetek pedig szerte-szét hullottak 5 méteres körzetben. Káromkodva a kocsi tetejére raktam a kávés termosztátort, és a táskámat. Letérdeltem a betonra, s igyekeztem minél gyorsabban összekapni a cuccaimat. Közben pedig éreztem, ahogy pár rendkívül érett viselkedésű egyetemi társam kinevet, vagy valami suttog a mellette haladónak. Néha tényleg nem tudom, hogy igazából óvodában vagyok-e, vagy felnőtt emberek között egy komoly egyetemen..

- Mit szerencsétlenkedsz már, Rease? ─ ismét az a mély hang ütötte meg a fülemet.

Felvezettem a tekintetem azokon a hosszú lábakon, és azon a - pólón keresztül is - láthatóan kidolgozott felsőtesten. Aztán a tekintetem találkozott azzal a mogorva nézéssel, és a hanyag szájhúzogatással. Egy belső hang azt motyogta, hogy ˝te szent Isten, világosban nézve a szexi kategóriába is besorolható lenne˝. De meglehet, hogy a reggeli túlzott koffein mennyiség késztette ki belőlem ezt a gondolatot.

- Colin vagyok. És a rohadt életbe is, hagyj békén! Én befogom a számat, és legyen ennyi elég. Ne találj meg olyan helyeken, ahol nem szabad lenned ─ határozottan beszéltem, s felvettem az utolsó papírost is a földről.

- Rease-nek foglak hívni, és a tegnapi hallgatózásod után ne is álmodj arról, hogy szem elől veszítelek ─ ellépett előlem, hagyva, hogy beszálljak az autóba.

Az anyósülésre dobtam a holmikat, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg, amit az előbb mondott. Beindítottam a motort, s indulni készültem.

- Figyellek, bárhová mész ─ a lehúzott ablak miatt tökéletesen hallottam minden szavát.

Már attól rázott a hideg, hogy itt van a kampuszban egy vadidegen alak, aki szemmel tart. Nemhogy ettől a megjegyzéstől. Most már a mosdóba se mehetek ki, mert ő ˝figyel˝? Az Isten szerelmére.. Azt sem tudom ki ő. Te jó ég.. Komolyan fontolgatom, hogy megásom előre a sírom, és halottnak nyilvánítom magam, hogy ne találjon meg senki.

*

The Good Natured számokat hallgattam a kocsiban, miközben visszaigyekeztem a kampuszba. Andy nem volt benn a szerkesztőségben, annak ellenére, hogy tegnap este hívott.. Nem baj. Egy problémával kevesebb. Viszont ezzel időt pocsékoltam. Mivel sokkal fontosabb dolgaim vannak jelen pillanatban. Az órák hamar elteltek dél óta. Fél háromkor még a londoni utcákon ˝hasítottam˝. Az egyetlen célom ismét csak az volt, hogy a kampuszban lehessek az apró két szobás terünkben. Talán ott még él a ˝magánszféra˝ fogalma.
Nos, kevesebb mint 40 perc múlva teljesült a vágyam. Az ágyam közepén ültem, az ölemben egy könyvvel. A szociális nézzetek egyes csoportjairól kellett érveket, információkat gyűjtenem. Most még ezt is lelkesen csináltam. Eve vacsorát főzött. Ma este készül bemutatni az újdonsült barátját. Um, ez érdekesnek ígérkezik. Azt mondta, hogy ˝jó képű, okos, udvarias és csupa jó dolgok még˝. Hát, nem vitte túlzásba a dicséreteket. Mindegy.. Támogatom akárki legyen is az. Én pedig a bizonytalanság és a magány tengerében vergődök. Oh, szerelem.. Mily tág fogalom. Bárcsak újra érezhetném. Eléggé hiányoznak a kedves szavak, szerelmi vallomások, romantikus dolgok.. Utoljára talán valamikor 2 éve volt ilyenben részem. Az első és azóta is az utolsó kapcsolatomban. Így visszanézve már őrültségnek tartom, hogy azzal a fiúval voltam együtt majdnem 8 hónapig. Húzós alak lett belőle. Mármint.. Megbízhatatlan, szívtörő, érzéketlen bunkó. Egy társadalmi réteg tipikus alanya. Igazából mindegy. A ˝tinédzser korom˝ vétkei közé sorolom őt.

- Colin! Gyere kérlek! Itt van a vendégünk ─ Eve mosolygós hangon kiabált a konyha felől.

Mély levegőt vettem, s kikászálódtam a körém bugyolált plédből, majd leszálltam a matrac tetejéről. Belebújtam a plüss macskával díszített mamuszomba és kicsoszogtam a konyhába. Már ott volt Eve, valamint a vadonatúj pasija is. Abban a percben pedig rám jött a hasgörcs, és hányni lett volna kedvem.

- Szia, drága ─ Andy idegölő vigyora megmutatkozott, mialatt a képembe nevetett.

Büszkén karolta át Eve derekát, s két percenként puszit nyomott a halántékára. Én meg égtem, mint a szén. Legszívesebben a két kezemmel ástam volna magamat a föld alá. Megint. Engem valamiért büntet az élet..

- H-Hello ─ nyögtem.

Tehát a világ legbunkóbb főnöke, és nőhajcsárja fogdossa a barátnőmet. Andy és Eve. Ne.. Már megint baj szagot érzek..

2. fejezet

Hi, babes!
Hát, meghoztam a 2. részt.. Erm.. Nem lett nagy durranás.. Majd idővel jobb lesz. c;
Bocsánat, amiért rövidke lett, de van most épp elég dolgom. :c
A következő chapter még a héten érkezik, mivel ez most ilyen shortra sikeredett ((feltéve ha kommenteltek egy kicsit, haha))
Jó olvasást! x

2. fejezet

Pár nappal később már megemésztődött bennem az a fenyegetés. Nem gondoltam rá, és eltereltem a figyelmemet a tanulmányaimmal. Ma este is tanultam. Eve pedig valami szórakozóhelyre ment egy másik barátnőjével. Aki történetesen a megbízhatatlanságáról híres. És mikor befutott egy sms a telefonomra Eve-től, akkor tudatosult bennem ténylegesen, hogy Ronnie valóban megbízhatatlan.

˝Col, kérlek gyere értem. Ronnie eltűnt.˝ 

Az üzenet tartalma elég baljós volt, de a helyzet intenzitását nem igazán tükrözte. Nem foglalkoztam a ˝formalitásokkal˝ tovább. Átdobtam a fejem fölött a táskám, zsebre dugtam a telefonom, és elhagytam a szobát. Idegesen elsprinteltem a kocsimig, majd sietve bevágtam magam a kopott bőr ülésbe. Ezt követően pedig a jó öreg Bogarammal lassan szeltük a rövid úttávot; ami megnehezítette azt, hogy ne legyek feszült.
A szórakozóhely tompa fényei kiszűrődtek az ablakokon keresztül, s adtak némi fényt az utcára. Eve jellegzetes vörös tincseit már messziről kiszúrtam. Majd a mellette köröző, prédára vadászó, piás huszonévesekből álló kisebb csapatot is. Az alsó ajkamba haraptam, miután leállítottam a motort. Gyorsan kiszálltam a volán mögül, megigazítottam a felsőmet és heves lépésekkel közelítettem meg a barátnőmet. A bajt már érezni lehetett a levegőben. Utálom a baj szagát.

- Eve! ─ kiáltottam.

Hirtelen rám szegeződött minden tekintet. Öt húsz év körüli srác, vérben forgó szemekkel fürkészett. Eve-re néztem, s az autó irányába biccentettem a fejem. Vette a lapot. ˝Kiszabadult˝ az ördögi kör közepéből, és a kocsi felé futott.  Azok a szúrós nézések még mindig engem szekíroztak. Úgy éreztem pillanatokon belül felnyársalnak a szemeikkel. Ijesztő volt, hogy szavak nélkül beszéltek. Egy szőkés barna tincsekkel megáldott fiú kilépett közülük, s vigyorra húzódott a szája. Oké, most jött el vég!

- Hogy hívnak, édes? ─ magabiztosan kérdezte.

Dermedten álltam előtte, és képtelen voltam megszólalni. A gombóc a torkomban nem engedte, hogy megszólaljak. A következő pillanatban viszont mozgolódást hallottunk a bejárat felől. Valaki kiabált. Elterelődött rólam a reflektor fény, és inkább a szokatlan hangokra összpontosított mindenki. Nos, milyen újságíró lennék, ha elmentem volna? Én is megvártam mi lesz a végkifejlete ennek a bent zajló vitának. De a biztonság kedvéért lassan hátrálni kezdtem. Közben pedig kinyílt az ajtó. Esetlen, bizonytalan léptekkel hátrált kifelé egy újabb kétes külsejű alak. Bár a hátán kívül nem láttam sok mindent. Őt követte egy idősebb férfi, feltehetőleg az aki  az előbb ordibált.

- Húzz innen a francba! ─ az idősebbik újra kiabálni kezdett. - És örülj neki, hogy még élsz, te rohadék!

Káromkodva meglökte a fiatal srácot, aztán megfordult és visszament az épületbe.

- Hé, Styles, mi történt? ─ az egyik fiú felé indult.

Szemmel láthatóan csak ˝udvariasságból˝. Már ha szabad ilyen kifejezést használni az emberiség ezen fajtájára. Nos, ˝Styles˝ megvonta a vállát, köpött egyet, és ott hagyta a társaságot. Ó, szóval ő tölti be a megfélemlítő szerepet erre felé..
A ˝huszonévesek˝ néhány perc alatt eloldalogtak. Ők is visszamentek a bár szerű helyiségbe. Kicsit fellélegeztem, ahogy elmúlt a veszély. Összehúztam magamon a pulóverem, és igyekeztem feltűnés nélkül eltalálni a Bogaramig. Eve valószínűleg már az autóban alussza az igazak álmát. Ez jellemző lenne.

- Um, hello ─ a hátam mögött élesedett egy ismeretlen férfi hang.

Megtorpantam, a levegő pedig megfagyott körülöttem.  Óvatos mozdulattal változtattam a helyzetemen, azzal, hogy felé fordultam. Magas alakja felém tornyosult, ami eléggé megfélemlítő hatást váltott ki belőlem. Az a srác, akit az előbb mondhatni kidobtak a bárból. Ó, Istenem, ne..

- Csak láttam, hogy itt voltál ezekkel az előbb és.. És kíváncsi vagyok miért ─ szemeivel alaposan végig tanulmányozott, miközben arcára némi feszültség ült ki.

Most számon kért? Úgy, hogy azt sem tudja ki vagyok. Hű. Érdekes.

- Bocsánat, de nem hiszem, hogy ennek a ˝beszélgetésnek˝ van értelme, szóval, ha nem gond én megyek ─ hadartam.

Persze, hogy nem gond.. Jesszus. Majdnem engedélyt kértem ahhoz, hogy hazamenjek? Mi van?! Összeszedtem magam, és beszálltam az autóba. Eve a hátsóülésen alszik, ahogy gondoltam. Beindítottam a járművet, majd elhajtottunk onnan. A visszapillantóból még láttam, hogy a magas srác kételkedően nézi az autót, és a drámai távozásomat.

*

*Néhány nappal később*

Újabb információk birtokába jutottam az elmúlt két napban. Persze megint csak apróságok. De több, mint a semmi. Késő délután sor került a helyszínre való látogatásra. Leültem egy padra, ami a sikátorban volt. Pár méterre a gyilkosság helyétől. Az ujjaimat piszkáltam, és az alsó ajkamat harapdáltam, miközben kósza gondolatok kavarogtak a fejemben. Mindenféle összeesküvés elméletről. Már én magam találtam ki a gyilkosság egyes részleteit, mivel reménytelennek tűnt, hogy bármire is rátudnék jönni. Fél óra üres agyalás után viszont történt valami. Hangokat hallottam az utcáról. Felpattantam a padról, s gyorsan kerestem magamnak egy ideális ˝búvóhelyet˝ ami történetesen egy konténer mögött volt. Leguggolva figyeltem, ahogy három gyanús férfi becsoszog a sikátor sötétjébe. A fülem mögé tűrtem néhány zavaró hajtincsemet, majd hallgatni kezdtem a társalgásukat. Alig volt kivehető pár szó, de nagyjából fel tudtam venni a fonalat.

- Ha bármelyikőtök is pofázni mer, annak annyi ─ a zöld pólós szögezte le.

- Nem vagyunk hülyék, Bill. Mi is benne voltunk ─ erősítette meg az egyikőjük.

Mind hárman elég magasak voltak, megfélemlítő külsővel. Bár kettőjüknek csak a hátát láttam, akkor is nyilvánvalónak tűnt, hogy félni kell tőlük.

- És mi lesz azzal a csajjal? ─ szólalt fel az egyik.

Neki szokatlanul ismerős hangja volt. Mély, rekedtes.

- Intézd el ─ mondta a zöld pólós.

- Vesd be a buzis külsődet ─ nevetve megbökték.

Megforgattam a szemeim, és mélyet sóhajtottam. De várjunk.. Milyen ˝csajra˝ gondoltak?! Biztos nem rám. Hisz nem tudhatják, hogy ki foglalkozik az üggyel. Vagy mégis..? Most félnem kell? Ficeregni kezdtem, mert a lábaim elzsibbadtak. Talán kibukott az ajkaim közül egy kínlódós nyögés, de megpróbáltam halk lenni. És azt hiszem itt csesztem el a tökéletes rejtőzési tervemet. A konténer felé kapták a fejüket, az adrenalin szintem pedig ezzel párhuzamban az egekbe szökött. Most van végem..

1. fejezet

Hi, gurls!
Az első fejezet tálalva! :D Remélem tetszeni fog.
Btw az "Eve" nevet "Ív"-nek kell ejteni.. Ezt csak úgy megemlítem.. Mivel ritka név.. És inkább ez egy becézése egy teljesnek, szóval ok.:D
Egyelőre ennyi. Jó olvasást! x

1. fejezet

- Colin, a jegyzeteidet hová tetted tegnapról? ─ Eve kiáltott a szobánk másik végéből.

Eve egy nagyon jó barátom és a lakótársam is egyben. Vele együtt szoktam tanulni, készülni a vizsgákra, vagy bulizni. Az utóbbira egyre kevesebb szabadidőm van. Igazából az újságírósdis dolgaim lekötnek teljesen.

- Az íróasztalomon azt hiszem ─ megkésve feleltem.

Belebújtam barna cipőimbe, majd a tükör előtt megigazítottam a laza, éjszakáról megmaradt kontyomat. Eve megsimogatta a hátamat, aztán elviharzott. Mindketten elaludtunk. Neki órákra kell mennie, nekem pedig dolgozni. De őszintén szólva szeretem húzni a főnököm, Andy agyát. Ő egy címeres bunkó. Mindenkivel lekezelően bánik. És előszeretettel "udvarol" az alkalmazottainak. Felkaptam a vállamra a táskám, és kiléptem a folyosóra. Az alsó ajkamra haraptam, s csöndben bezártam magam mögött az ajtót. Lábujjhegyen osontam végig a folyosón, hogy lehetőleg senki ne figyeljen fel rám. Csak néhány kósza lélek mászkált elvétve a szobák környékén. A mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Sietve előhúztam az eszközt, melynek képernyőjén az "Andy ugh" felirat villogott. Megforgattam a szemeim, és nem vettem tudomást a hívásról. Kinyomtam, s tovább haladtam. A kampusz parkolójában ott villogott a lepukkant bogaram. Megkopott kék színét több méterről is felismerem.. Na meg.. Ez a leglepukkantabb jármű az egész kampuszban.
Beindítottam a motort, bekapcsoltam a rádiót. Felcsendült Michael Bublé - Beautiful Day című száma. Szóval nem bírtam megállni, hogy ne dúdoljam. Legalább telik az idő..

*

Félénk léptekkel vonultam végig a folyosókon, elkerülve Andy dühös arckifejezését. Nem volt kedvem hallgatni a "már megint elkéstél" papolást. Ledobtam a táskámat az íróasztalomra, és nyögtem egy "szia"-t El-nek, a munkatársamnak. Puffogva keresgélni kezdtem az "új ügy" mappát. Minden időmet arra a sztorira szenteltem az utóbbi három napban, mióta Andy nekem adta azt. Csak pár név van meg eddig. Lehetséges szemtanúk. De semmi egyéb. Ez így bonyolult lesz.

- Andy keresett ─ El rám pillantott, miután feltolta a homlokára a szemüvegét.

- Colin pedig elaludt ─ a homlokomat masszírozva beszéltem.

- El pedig fedezett ─ mosolyogva mondta.

Viszonoztam a barátságos mosolyt, majd mindketten rátértünk a munkánkra. A mutató ujjam köré csavargattam lelógó szőke tincsemet, és a sztori felett gondolkodtam. Gyilkosság.. Egy pillanatra végig futott rajtam a hideg, ahogy az eset körülményeit olvastam. Egy középkorú, rendőrként praktizáló nő az áldozat. De civilként ölték meg. Tehát ez még borzasztóbb így.

- Col, velem fáradnál, kérlek? ─ Andy dugta be a fejét az ajtó résén.

Bólintottam, és vonakodva feltápászkodtam. Az ajkaimmal a "segítség" szót formáztam, miközben El-re néztem. De azonnal normális arckifejezésre váltottam, ahogy szembe kerültem a főnökömmel. A forró kávéját szürcsölte, ezalatt pedig a telefonján írosgatott valamit. Előre-hátra billegtem, s vártam, hogy végre megszólaljon és kibökje mit akar.

- Nos, drágám.. Kaptunk egy fülest.. Egy újabb szemtanúról. Aki elég hihetőnek tűnik. Ma délután ötkor menj el a Frestise Caffe-ba, és ott várj rá. Meg fog ismerni téged és ő fog odamenni hozzád. Ne szúrd el ─ hadarta, egy öntelt vigyorral az arcán.

- Ó, oké.. Egyébként bocsi a késért..

- Nem haragszom. Kitudnál engesztelni egy közös vacsorával, vagy ilyesmi ─ az ajkaimat szugerálta, mialatt beszélt.

Nemlegesen csóváltam a fejem, és ott hagytam. Hogyan lehet valaki ekkora bunkó? Undorító alak..
Visszaültem az asztalomhoz, és folytattam az akta elemzését. De közben nem hagyott nyugodni a "gyilkosság történt" tudat. Nem túl szívderítő. Inkább félelmetes.. Sötét.. És bizonytalan. Ilyen szavakkal tudnám jellemezni ezt a fogalom kört.

*

16:52. Az óra mutató egyre közelebb járt az öt órához. Az ujjaimmal az asztalon doboltam; a másik könyökömön pedig támaszkodtam. Az előttem gőzölgő forró csokiból egy kortyot sem tudtam inni. Félő, hogy a feszültség miatt rossz helyen távozna.

- Rease kisasszony? ─ gyenge hang szólított meg.

A világos barna hajú lány helyet foglalt velem szemben, miután bólintottam. Elég törékenynek látszik. Minden értelemben. Bátor tett felvállalni, hogy egy gyilkosság tanúja.. Ilyen sebezhetően..

- É-Én Grace vagyok ─ halkan mondta. - Azt hiszem láttam valamit.. A gyilkossággal kapcsolatban.

- Hallgatlak ─ bátorító mosolyt címeztem felé.

- Ömm.. Én épp a bevásárlásból tartottam haza felé, mikor hangokat hallottam a sikátor felől. É-És oda mentem. Fél szemmel elcsíptem pár alakot. Azt hiszem hárman voltak. Férfiak.. Kapucni volt rajtuk.. Vitatkoztak.. És ott volt valaki a földön. Ennyi. Többet nem tudok. Féltem és inkább eltűntem onnan.

- Úristen, Grace! Ez remek! Esetleg megtudnád mondani, hogy milyen színű ruhában voltak? ─ a jegyzetfüzetembe véstem közben a szavait.

- Fekete kapucnis pulóverek.. Azt hiszem fekete farmer volt rajtuk. Ugyanúgy néztek ki.. Sötét volt, többet nem láttam.

- Értem, remek! És esetleg megtudod mondani, hogy miről vitatkoztak?

- Nem igazán.. Káromkodott az egyik, és fel-alá járkált. Talán ideges volt.. De a másik kettő csak ott állt.. Többet tényleg nem tudok ─ suttogta.

- Ez is nagyon jó! Köszönöm, hogy elmondtad. Ezek is nyomok, szóval sokat jelentett.

- És te nem félsz? Mert ez egy elég veszélyes ügynek hangzik ─ aggódó volt a hangja.

- Um, nem. Vagyis.. Természetesen nem repesek, de ez a sztori fellendítené a karrierem.. Tudod..

- Á, szóval te ilyen munka mániás vagy?

- Nem. És nem értem miért mondja mindenki ezt.. Csak szeretnék feltörni. Szeretnék a legjobb újságírók közé tartozni. És ezért teszek is..

Egy darabig még elbeszélgettem Grace-el. Aranyos lány. És nagyon félénk. Megadtam neki a telefon számomat, hogy ha még eszébe jutna valami, akkor értesítsen. Talán később még másról is tudunk beszélgetni, mint egy gyilkosság.
Egy üzenetet írtam Eve-nek, miközben a kocsimig igyekeztem. Eléggé besötétedett, szóval siettem. Az sms-ben azt írtam, hogy "hamarosan hazaérek, remélem van valami vacsi". Tipikus én..
Az utca kihalt volt. Pedig még nincs is késő este. Zsebre dugtam a telefonom és a táskámban kezdtem kutatni a kocsikulcsért. Nem voltam biztos benne, de mintha lépteket hallottam volna a hátam mögül. Nem vettem erről tudomást. Csak haladtam tovább egyenesen. Viszont a következő pillanatban történt valami. Berántottak egy félre eső sikátorba, én pedig hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, a szívem pedig iszonyatosan kalapált. Hátulról leszorítottak, és nem bírtam mozogni.

- Ne szimatolj annyit, szépségem. Meg fogod bánni ─ mély hangja fenyegető volt.

- Ki maga? És miről beszél? ─ próbáltam terelni.

- Ó, neked nem kell tudnod semmit rólam. Csak szállj le a Houton-os gyilkosságról, értetted?

Nem tudtam mást tenni, csak bólogattam. Jó döntés volt, hogy nem ellenkezek. A következő pillanatban elengedett. Hátra kaptam a fejem, a "támadó" pedig elfutott. Nem tehettem semmit.. Összehúztam magamon a felsőmet, és idegesen tettem meg a lépéseket az autómig. A szívverésem kicsit lassabb lett, de továbbra is féltem azért. Még jó, hogy nem vagyok az a könnyen lesokkolható fajta.

*

- Szia, Col ─ Eve a konyhából kiabált, ahogy meghallotta a bejárati ajtó nyikorgását.

Nem feleltem. Levetettem a cipőimet, és a szobánk felé igyekeztem. A földre dobtam a táskám, és nem törődtem semmivel. Pedig Eve mondott valamit.. Mindegy. Ma estére elég volt a sok stressz.
Lehuppantam az ágyamra, és a takaró alá fúrtam magam. Összekuporodtam, s csak gondolkodni próbáltam. Ugyan.. Nem tántoríthat el egy fenyegetés... Vagy mégis?

- Hé, mi történt? ─ Eve lehúzta a fejem fölül a paplant.

Vörös, hullámos loknijai tökéletesen keretezték az arcát. Halvány szeplői pedig annyira különlegessé tették. Nem beszélve a sötét zöld szemeiről. Aggódva pillantott rám, miközben megszorította a kezem. Nem hiába az egyik legkedvesebb barátnőm.

- Eve.. Tudod van az az ügy.. A gyilkosság.. Na, azzal kapcsolatban kaptam egy fülest ma.. És ezt valamelyik érintett megtudta. És megfenyegetett. Most parázok. Nagyon ─ rebegtem.

- Mondj le akkor arról a szarról. Ne kockáztasd saját magad.

- De nem tehetem. Ez nagyon fontos.. És nem csak magamért csinálom.

- Oké.. Nem szólok bele. De a te életed egész biztos, hogy veszélyesebbé vált, akkor amikor elvállaltad mindezt. Én pedig féltelek.

- Tudom, Eve ─ suttogtam rémülten.